Éldegélnek egymagukban, erdőlaki odujukban, mind a hárman károgatók, családbéli három Hollók. Ha volt miből, lakmároztak; csigát-bigát, féregfélét nyalánkoltak. Szűk fészkében Holló-legény száját, csőrét tátogatja, legízesebb falatkáit öregedő szüleivel cuppogtatja. Régi szokás hollóéknál, sötétgúnyás madáréknál.
Három Gúnár uszkál erdő zöld tavában és javában szapulgatják, Hollóékat mérges csőrrel gágogatják.
– Nézd el, milyen nagyot nyeltek, tücsköt-prücsköt, vagy mit leltek – szól az egyik, legnagyobbik, három közt legirígyebbik.
– Ó, be csúfak, be kormosak – gágázgat el másodikja s olyat hápog vak dühében, mintha szemet kapott volna.
– Zavarjuk el innen őket, színüket se lássuk többet – szisszent egyet legkisebbje.
Pedig férget esznek ők is, békát lesnek Gúnárok is s míg a másét megócsálják, veres csőrük fennen hordják.
Hollóéknál békén, nyugton gunnyasztanak, féloldalvást libák felé sandítanak. Holló-legény gondol egyet, szárnyaival rebben egyet, hozni akar holmi egymás földi férget, öregéknek puhahúsú, madárlátta csemegéket.
– Meleg van még, majd csak később – javallgatják Holló-szülők. Ám a legény rebbenőben, pedig ott fenn Nap-Istenke delelőben.
Tüzet tűzött a nap aznap, Holló-apó így károgat:
– Anyjuk, lelkem, hátha kissé lerepülnék, tó vizében tollaimmal fürödhetnék.
– Akkor én is veled tartok, baj ne essék, ne történjék valamelyes bántódásod.
Leszállanak tó tükréhez, lerepülnek fodrosodó gyűrűjéhez; belélépnek sekélyébe, csendes vize legszélébe.
– Jaj, be pompás, be kellemes – örvendezik a két hites és anyókát apókája és apókát anyókája gondos gonddal mosdatgatja, szappanozza.
Tóközépen három Ludak, szárnyaikkal csapdosgatnak; Hollóékra, fürdőzőkre nyujtott nyakkal, tátott csőrrel hápogatnak.
– Miénk a tó mind halastul s el mer jönni ébenszínű asszonyostul – berzenkedik egyik tollas.
– Szín vizünket, kristálytisztát kormos, mocskos tollaikkal bepiszkítják – fortyan egyet a lúdtollas.
– Ki vizünkből, szedte-vette – szisszen egyet legkisebbje s nyujtogatják nyakuk, csőrük, meresztgetik merev szemük.
– Csend legyen a csőrötökkel, hápogással, sziszegéssel. Jertek egész közel hozzám s a szám majd megsúgja nektek, mit is kell majd művelnetek.
Csőreiket összedugják, úgy lesik az okos szavát és megértvén bölcs beszédet, hangoskodva szétszélednek.
Holló-párék tó legszélén sütkéreznek, elhenyélnek, gyanúperrel ártatlankák dehogy élnek.
Azon nyomban jön egy Liba, három lúd legravaszabbja; mézes-mázos a beszéde, édeskés a sziszegése:
– Kicsi Hollók, jó szomszédok, sötét földről származottak, ébenfából faragottak, örvendünk a szerencsénknek, vizünk hogy megtiszteltétek. Nagy a hőség, a forróság, úgy-e, lelkem? Úgy-e pompás szép tavunkban, hűs vizünkben?
– Ó, Gúnárka, aranyoska, nem akarnánk megzavarni, tócsátokhoz tolakodni; partja szélén, legsekélyén megülhessünk, nagy melegben tisztálkodjunk, fürödhessünk.
– Beljebb tessék, arra kékebb, vize tisztább, sokkal hűsebb. Jertek velem, megmutatom – szól Gúnárka csúfondáros gúnyos hangon.
– Ó, köszönjük – válaszolja vigyázatos Holló-anya -, úszás nem a mesterségünk, mélyebb vízbe dehogy szállunk, dehogy merünk.
– Ne féljetek, itt vagyok én, ébensötét tollatokra vigyázok én; te jobbfelé, te meg balra, fogózzatok bátran az én két szárnyamba.
Kelletlenül két Hollócskák megragadják gágogó Lúd egy-egy szárnyát; cipekednek be a vízbe, kékellő tó közepébe. Alig-alig érnek oda, egyszerre csak szárnyat csapdos három Liba, nekiesnek Hollócskáknak, tehetetlen szárnyacskáknak.
– Holló úszik, jaj, be furcsa – gágog, sziszeg három rusnya. Hollók tollát tépik, rántják, jobbról balra, balról jobbra ráncigálják.
– Holló úszik, Holló úszik, ó, be furcsán fulladozik – nevetgélnek fuldoklókon, szárnyaikkal keservesen csapkodókon. S addig csípik, addig marják, addig tépik, marcangolják, míg egyszerre mind a kettőt eleresztik s be a mélybe besüllyesztik. Szegény Hollók, ártatlanok megfulladtak, tó vizében, legmélyében elpusztultak.
*
Erdő mélyén Holló-legény csigát-bigát szedegetett, válogatott jó falatkát, öregéknek friss vacsorát. Nagyvidáman, hamiskásan repdes haza s amint leszáll madárházi udvarukra, senki aki lesné jöttét, vadászásról visszatértét. Jobbra balra figyel, lesel, minden neszre odafülel s amint sorsán sopánkodik, tócsa felől fel-felhangzik három Gúnár gágogása, hápogásos nótázása:
– Holló úszott, Holló úszott, Jaj, de furcsán fulladozott; Fürtös fejét fürösztettük, Tó vizébe fullasztottuk.
Nagyot dobban Holló-legény szívecskéje, könnybelábad szénfekete szemecskéje; siet, repül víz partjához, szegény szülék tósírjához.
– Anyám, apám – szívszakítón kiáltozza, beceszókkal öregéket szólongatja. S amint szeme tó szegélyén, tócsa vize legsekélyén, ott a parton egymás mellett apó, anyó lélektelen ott heverget. Összeesik bánatában, szívszorító fájdalmában s amint felsír fájó hangja és fájdalmát elzokogja, felé repül, mind egybegyűl sok jó pajtás, búban, bajban megannyi társ. Halottjukat vállra veszik, kis fészkükbe visszaviszik s annak rendje, módja szerint egymás mellé elföldelik. Buddha szava parancsára, szálló lelkek irgalmára.
– Tó vizébe vesszek én is, hadd fulladjak belé én is – jajveszékel szegény árva.
– Anyád, apád meg nem éled, életed ha megcseréled – csitítgatják cimborái. – Rontsunk rájuk, Gúnárokra, ostobákra, hápogókra. Büntessünk meg bűnösöket, bűnükért hadd bűnhődjenek.
Árva Holló belenyugszik, mély bánata lecsillapszik. S harminc ifjú Holló-pajtás, búban, bajban megannyi társ, lerepülnek tó partjára, tó partjának több fájára. Lent a vízben álnok Ludak, fent a nagy fán Holló-ifjak. Ludak lentről fákra néznek, Hollók fentről Lúdra néznek. Megszólal a harminc Holló:
– Ostobácska jámbor Libák, nem is sejtik, nem is tudják; tócsa vize hovatovább apadóban, tócsa medre egyre jobban száradóban. Tóban többé csepp víz sem lesz, ahány Gúnár, mély mocsárba mind odavesz.
Ludak hallják rémülettel s libaésszel, libafejjel feljajongnak Hollóékhoz, fán gubbasztó sötétfürtű pajtásokhoz. Rémüldöznek, kérve kérdik, igaz szó-e, valóságos, ami hírlik?
– Egy-kettőre fel a fára – kiáltoznak riadozó Gúnárkákra -, apad a víz alattatok, mély mocsárban egytől-egyig ottragadtok.
Három Ludak fára kúsznak, egyet lépnek, kettőt-kettőt visszacsúsznak. Hogy hápognak halálos nagy rémültökben, hogy ijednek jobbra-balra dülöngtükben. Nevet harminc Holló-madár, Gúnárékon most az egyszer eszük túljár; rajtuk a sor, ők mulatnak, tréfa-nótát danolgatnak:
– Gúnár kúszik, Gúnár kúszik, Egyet lépked, kettőt csúszik; Jaj, be furcsa Gúnár-kúszás, Egyet csetlés, kettőt botlás.
Libabőrt kap három nagy Lúd, menekülne, elillanna, sehogy se tud; fáknak ága, lombja közé akadoznak, gallyak közé gabalyodnak.
S amint hullnak le a fákról, ág-bogakról, lombról galyról, rövid eszük össze-vissza zavarodik, hosszú nyakuk jobbra-balra csavarodik. Magas fákról lehulltukban megfulladnak, nagy bűnükért, gazságukért meglakolnak s azóta mind mai napig szólásmondás divatozik:
– Holló úszik, Gúnár kúszik.
